A blog átköltözött a http://gyerekekertigazan.blog.hu/ -ra!!!

Imádjuk a nagy, felújított játszótereket! Főleg azokat, amiken rengeteg bonyolult mászóka van. Hatalmas park veszi körül tavacskával, benne békákkal. A múltkor még egy ékszerteknős is ott sütkérezett a napfényes tóparton. Kicsit ugyan sajnáltam: biztosan megúnt "játékszer"-ként kerülhetett a nádasba. Ennyivel jobb plüssteknőcnek lenni. Azt legfeljebb hátrébb rakjuk a polcon. Később úgy tekinthetünk majd rá, mint egy frissen fellelt kincsre.

Szóval gyakran járunk a város legnagyobb játékparkjába. Legutóbb rendezvényt is tartottak a parkban, így egy hatalmas pandamaci és egy zsiráf is velünk tartott a tombolda helyszínére. A nagyra nőtt lények persze az én kezemben landoltak, hiszen a mászáshoz két kéz-láb szükséges. Elégedetten figyelgettem lányaimat, mert bizony istenáldotta akrobata manók lakoznak ám bennük. Meg is feledkeztem a kezemben tartott jószágokról. Csak akkor néztem a lábam elé, amikor a két "vadállat" ki akart húzódni a kezem ügyéből. Persze nem akartak ők megszökni. Csak egy pöttöm legény akart az új gazdájuk lenni. A fiúcska legfeljebb 2 éves lehetett, de nagyon határozottan akarta a zsiráfot. Mosolyogva lehajoltam hozzá. Ettől "vérszemet" kapott, és a zsiráf mellé már a panda is kellett volna. Megérkezett az anyukája, aki azonnal leszögezte, hogy bizony a két formás óriás nem az övé. Ettől az úrfi még jobban belecsimpaszkodott a lufikba. Anyuka még erélyesebben próbálta lefejteni a pici vasmarkokat a jószágokról. Itt aztán elszakadt a cérna... kisfiú éktelen haragra gerjedt. Kézzel-lábbal kiabált és követelte a nagyra nőtt játékokat. Pillanatok alatt húzta fel magát, tombolt, verte mindenét a földhöz. Anyukája megpróbálta belenyomni erővel a babakocsiba. Én zavartan motyogva elnézést kértem, hogy odamentem a gyerekeim friss lufijaival, és próbáltam minél messzebb kerülni a kisfiú látóköréből. Ő viszont nem felejtette el sérelmét. Anyukája alig bírta bekötni az ülésbe, mivel a kis birkózó ki akart pattanni a babakocsiból. Megfeszítve magát üvöltött. Anyuka akkor türelmét vesztve jókora taslit nyomott le a kicsi fejére. Annak azonban ez csak olaj volt a tűzre, még hangosabban, teljes erőből szenvedett.

Igyekeztem ám a közelükből. Amikor ilyen kínos jelenetet látunk, szinte elszégyelljük magunkat. Már bántam, hogy nem mondtam a lányaimnak, hogy majd a parkból kifelé menet kapják meg a játékokat.  Persze tudtam, hogy nem ez lett volna a megoldás. Mindig van a gyerekeknél kincs, amit mindenfelé cipelnek. Lehetett volna egy kislapát is, amit a homokozóba visz valamelyik magával. A gond nem az, hogy viszik, hanem az, hogy megértsék, nem minden az övéké, men mindent kapnak meg.

Nem tudom, mit tesz az anyukája annak érdekében, hogy ne legyen minden érdekes dologból, ami nem a kisfiúnál van, ekkora cirkusz. Tuti, hogy lenne rá megoldás!Magam sem tudom, hogyan, de nekem sosem hisztiztek így a lányaim semmiért. Felcsillanó szemekkel mindent észrevettek ők is, meg is jegyezték, hogy kellene nekik, én pedig elmondtam, miért nem kellhet ez nekik. Amit nem a boltban láttak, érdekes módon tudták, hogy nem eladó, az másé. Ebben az esetben én két dolgot tettem volna. Elmagyarázom, hogy ez nem a miénk, esetleg biztosítom arról, hogy majd kaphat ilyet máskor, vagy épp otthon várja valami hasonló. Megérdeklődhettem volna, hogy hol és mennyiért lehet ilyen lufit kapni, és ha telik rá, vehettem volna. A legfontosabb azonban, hogy ELTERELJÜK A GYEREK FIGYELMÉT!  Bármivel: ha ismerem a saját gyerekem, biztosan van megoldás. Egyszerűen a hiszti gyökerét kell elkapni, el se kell jutni odáig, hogy tomboljon. Az azonban nem megoldás, hogy erőszakkal leteperem és még meg is ütöm.

Szerintem az, hogy egy kicsike ekkora cirkuszt produkál, az neki még borzasztóbb, mint az anyukának. Ám a felnőttnek tudni kell, mit miért csinál a gyereke: ismerni kell még a gondolataikat, minden rezdülésüket, érzéseiket, logikájukat. Akkor nem fognak tombolni. 

Sok-sok idő kell ehhez. Szeretet és figyelem. Már csecsemőkorától. Akkor békés, mosolygós lesz az együttlét. Ezt csakis a szülő érheti el. Nem rossz a kölyök, mi nem tudjuk elérni azt, hogy jó legyen. A hiszti tehát nem a gyerek kudarca, hanem a miénk...

A gyereknek - a csecsemőnek is - ugyanúgy vannak indulatai, mint a felnőttnek. Teret kell adni arra, hogy kitombolja magát. Ha a csecsemőm éhes lett, azonnal üvöltött, mint a sakál. Mivel nagyrészt kettesben voltunk egész nap, én szépen kimentem egyedül a konyhába, elkészítettem, vagy felmelegítettem az étkét. Nyilván már hamarabb megfőztem, ha kellett. Aztán szépen megetettem.

Ha nem sikerült valami, amivel játszott, dühöngött. Amikor már tudott beszélni, mérgesen elsírta, mi a baja. Hagytam, kiabálni. Amikor mi, felnőttek dühösek, erlkeseredettek vagyunk, sokszor kiabálva zúdítsuk rá sérelmünket a férjünkre, anyánkra, barátunkra, kollégára. Mégse vágja senki oda, hogy hisztizünk. Ha egy gyerek megfelelő teret kap az indulataira, és ha tudja, hogy megoldást várhat tőlünk a problémáira, és ha az ő gondját nem bagatellizáljuk el, akkor megértőbb lesz ő is. Ha üvöltésre nem üvöltés a válasz, agresszivitásra pedig nyugalom, akkor megtanulja a megfelelő mederben kezelni saját indulatait. Ehhez azonban teljes értékű EMBERNEK kell őt tekinteni. Ugyanolyannak, mint mi, csak kicsiben!!!  

Lányaim imádják a fagyit. Kora tavasztól, amig csak ősszel lehet kapni, mindig falatozhatnak, ha időnk engedi.

Nyár van, a fagyizó pedig a postával szemben. Fagyi van, gyerekszáj van, befizetendő csekk is akad... Megvettük a fagyit, és besétáltunk az intézménybe. Kevesen voltak. Kicsikém leült szépen egy padra, két hölgy mellé. Egyikük - egy kellemesen mosolygós nagymama érdeklődve figyelte lányomat. A másik egy középkorú nő volt: kimért, borongós tekintet, lefelé görbülő szájszél, idegesen topogó ujjak. Nem telt el egyetlen perc, tovább nem bírta magában tartani mondandóját:

- Fagyival nem lehet bejönni a postára.

- Tényleg? Miért nem? - kérdeztem mosolyogva.

- Csak. Ki van írva. Nem kell idejönni a gyerekkel, ha fagyizik. - közölte egyre mérgesebben.

Kicsikém kezében megállt egy pillanatra a tölcsér. Megrebbent szempilláját rám emelte.

- Egyél nyugodtan, ha ránk szólnak, akkor majd elmegyünk.

Kicsim megnyugodva falatozott tovább.

Ettől a nő csak még idegesebb lett. Suttogva dohogott tovább arról, hogy "ezeknek"- gyanítom, a gyerekekre célzott, már semmi sem szent. Nekik már mindent szabad, pedig a rend, a fegyelem, .... tovább nem tudom, mert sorra került.

Ám a másik, idősebb nő egyre közelebb húzódott  a vita tárgyához. Amikor frusztrált asszony eltávozott, megszólalt:

- Milyen nyugodt kislány! Látszik, hogy foglalkozik vele. Ennek a nőnek meg biztos van valami defektje. Remélem, az ilyenek nem szülnek... Tudja, kedves, egy lányom van és három unokám. Nálunk a gyerekeknek mindig épp annyi joguk volt, mint a felnőtteknek. A lányomról mégis tudtam minden fontosat, és ő is tudott mindenről, ami a családunkat érintette. Megbeszéltünk mindent. Amikor bejöttem vele a postára, az enyém sem türelmetlenkedett, mert elmondtam neki, hogy ez várakozással jár. Nála is volt ilyenkor egy kis étel, vagy játék, és lefoglalta magát. Az unokáimmal ugyanígy bánunk. Látom, maga is emberszámba veszi a kislányát. Szerintem nem is kell több a gyerekneveléshez. De ezek, mutatott mérgesen a távozó nő irányába, azt hiszik, ők mindent jobban tudnak. Pedig higgye el, semmit sem tud az, aki azt hiszi, okosabb másoknál. A gyereknél bölcsebb pedig nem is akad. Csak ezek miatt elhagyják tudásukat, mire felnőnek. No, mostmár én jövök. Csak nevelje így tovább a gyerekét, kedves, akkor nem lesz semmi baj. ..

A hölgy elment, én pedig elhülve néztem utána. Mert röviden összefoglalta a lényeget, mi is a nagyszerű a gyerekekben. Le a kalappal! Az ilyen ember viszont ritka, mint a fehér holló. Az a baj, hogy a frusztráltakkal, negatív, pökhendi emberekkel van tele a világ. Mérgüket pedig a legkönnyebb a legkisebben kiadni. Utána pedig egyre gyorsabban pörög az ördögi kör, mert a gyerek is ezt a mintát követi. Ettől még jobban utálkozik a felnőtt, a gyerek pedig, mire felnő, éppen ugyanolyan lesz. Ebben a körben élnek most már generációk...

Pedig meg lehet ám állni... sokkal szebb ám minden. Ha kerítünk időt körülnézni, gondolkodni, figyelni magunkra, akkor észreveszünk ám mindenfélét körülöttünk. A szépet, a kedveset, a gyerek ösztönös báját, kedvességét, ragaszkodását, tudását.   Nem a gyerek ufó, a felnőtt néz ufo-szemmel. Csak ehhez a tükörbe  kéne nézni először!

Ez az oldal a gyerekekért van! Szeretettel! A szülőknek, akik olyanok, mint én. Akikben mindent felülír a gyermek. A róla való gondoskodás, figyelem, megértés. Akiknek mindentől fontosabb a kicsi lelki jóléte. Ezért írom a blogot. Mindezt megelőzte egy kézirat. Hamarosan könyv lesz belőle.

Arról szól, hogyan NE rontsuk el szemünk fényét!

Hogy rajtunk is múlhat a szép lelke, tisztasága.

A kötet kiskamasz korig mesél a mindennapokról.

Azonban az élet megy tovább. Úgy gondolom, nemcsak könyvben, hanem interaktívan-itt, e helyen, közösen- folytathatjuk. Aztán majd ebből is lehet egy kötet. 

Nem vagyok ám egyedül.

Gyermekpszichológus és gyógypedagógus-logopédus is véleményezte az eddigi munkámat. Előbbi ajánlásából áll itt egy részlet a könyvemhez:

"...Rengeteg pszichológus, pszichiáter, pedagógus írt már könyvet a gyermeknevelésről, ez a könyv is ezt tette, de egészen máshogyan, hiszen ezt egy Önhöz hasonló szülő írta. Egy anya saját példáján, sikerélményein, időnként nehézségein keresztül mutatja be a nevelés során felmerülő sarkalatos dilemmákat. Bebizonyítva, hogy tudományos szakértelem nélkül is lehet mosolygós, boldog gyerekeket nevelni, csak tenni kell érte. Mintát ad a gyermekekről való megfelelő gondolkodásról, amellyel elkerülhetőek a felesleges konfliktusok. Mindezt teszi meglepő őszinteséggel, lelkesítéssel és előre szólok időnként némi fejmosással azoknak, akik elfelejtik, hogy a gyermeknevelés odafordulással és munkával jár..."

Ugyanezt a vonalat követi ez az oldal is.

Fogadjátok szeretettel!